László Viktória: +3620 2 089 249
Mit üzen az élet?

Az életed beszél hozzád. De mégis hogyan?

Legtöbbünkben erős az igény arra, hogy megértsük, miért is történnek velünk a dolgok… Hiszen, ha tudjuk az okokat, máris megvan, hogy legközelebb mit kellene másképp csinálnunk. Kész is. Vagy mégsem? Mégis miért tűnik az élet folyton olyan érthetetlennek? Hogyan tudjuk kihámozni a nekünk szóló üzeneteket? Vannak egyáltalán?

Mit üzen az élet ?

 

Sokáig kerestem azokat a kapaszkodókat, amik segítenek a megértésben. Idővel aztán több dolog is világosság vált a számomra:

A megértés veled együtt változik

 

Biztosan neked is van olyan élményed, amikor egy rossz hír vagy fájdalmas esemény hatására nagyon sajnáltad magad. Később aztán rájöttél, hogy a lehető legjobban történtek a dolgok. A világ kitárult, az életed kimozdult a holtpontról.

Vagy éppen ellenkezőleg. Annyira örültél valaminek, és végtelenül boldog voltál… Később aztán rádöbbentél, hogy a mégsem ennyire fényes a helyzet.

És amikor gyengének, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezted magad? Amikor azt gondoltad, hogy nincs választásod? Aztán minél több idő telt el, annál több utat, lehetséges irányt vettél észre, amik korábban is ott voltak, mégis a számodra akkor, abban a pillanatban mintha láthatatlanok vagy elérhetetlenek lettek volna.

Amikor benne vagy az adott helyzetben, akkor nem látod át a teljes képet. Idővel azonban, ahogy a perspektívád változik (pláne, ha ezt az időt a fejlődésedre fordítod, azaz tágabb lesz az általad befogadott “életkép”), te is másképp értékeled a történéseket. Így kaphatod meg mindazt az “ajándékot”, amit akár egy tragédia hozott el az életedbe.

Ezért is fontos az, hogy egy helyzetet a fejünkben és a szívünkben is megtanuljunk nyitva hagyni, hogy ne tegyük bele egy dobozba, majd dugjuk el egy poros raktárba, mert akkor esélyünk sem marad arra, hogy valóban értékként, lehetőségként tekintsünk rá. Ez a fajta nyitottság és rugalmasság a megbecsülés szemszögét adja bármilyen történésnek, ami csak az életünkben megjelent és hatással volt ránk. Innentől tud az életünk a társunk lenni.

Bármilyen meglepő is, de az élet a javadat akarja

 

Persze ez nem mindenkinek meglepő. Vannak, akik képesek az életükre alkotó módon, nyitottan tekinteni. Legalábbis általában. Máskor azt érzed, hogy minden összeesküdött ellened. Van úgy is, hogy csak kapkodod a fejed, és fogalmad sincs mi is történik körülötted. Ezek a “zárlatok” ott tartanak a pillanatban. Felerősítik az érzéseidet. Arra kényszerítenek, hogy elengedd mindazt, amit biztonságosnak, ismerősnek érzel. Ha ilyenkor ott tudsz lenni magadnak együttérzéssel, kíváncsian, odafigyelve a történésekre, egyszercsak újfajta rendet veszel észre az addigi logikátlanság mögött.

Az a biztonság, amire a megértéssel (amiről már tudod, hogy idővel változik, és az adott pillanatban beszűkült) törekszel, egy idő után már nem szolgál téged. Mint a cipő, ami 10 évesen még tökéletesen passzolt rád, de 11 éves korodban már fájdalmasan szorítja a lábad, és emiatt összevissza botladozol benne.

Legtöbben annyira próbálunk ragaszkodni ahhoz, amit már ismerünk, amink már van, hogy még akkor is erősen szorítjuk, amikor már véresre törte a lábunkat a valóság. Ilyenkor az élet először gyengéden, majd egyre erősebben próbál figyelmeztetni arra, hogy valami nincs rendben, hogy ideje felülvizsgálni, frissíteni, új döntéseket hozni. Rajtad áll, hogy melyik figyelmeztetésre hallgatsz. A gyengéd suttogásra vagy akár neki kell menned a falnak ahhoz, hogy rájöjj, zsákutcába kerültél, ideje új irányba fordulni, hogy végre valóban továbbléphess.

Azt kapod, amit adsz Magadnak

 

Van, az a híres mondás, hogy “Azt kapod, amit adsz.” Bárhonnan is vizsgáltam, mindig arra jutottam, hogy ez nem valamiért nem igazán működik. Ha valóban így lenne, minél többet adnék, annál többet kapnék. És persze a kedvességre gyakran kedvesség a válasz, de akkor miért érzi magát annyi jószívű, jóindulatú, szeretetteli ember áldozatnak?

A tapasztalatom inkább ez: “Azt kapod, amit adsz Magadnak”. Amikor úgy teszel másokért, hogy közben kizsákmányolod magad, egy idő után kihasználva fogod érezni magad. Amikor kritizálod magad, a külvilágtól is egyre több kritika ér. De fordítva is igaz: ahogy elkezded az önmagad megbecsülésének az útját járni, a külvilágtól egyre több pozitív visszajelzést kapsz majd. Ezeket a pozitív visszajelzéseket nem tudod megfelelni akarásból megszerezni. Ha keményen bánsz magaddal, másoktól is ez jut vissza hozzád…

Amikor csalódás ér, amikor nem kapom meg, amire vágyom, mindig azzal kezdem, hogy megvizsgálom, én megadom-e magamnak. Ki szokott derülni, hogy nem. A köszönet, az odafigyelés, a megértés, az elfogadás ugyanúgy benned kezdődik, mint a kritika, a lebecsülés, a távolság…

Amikor megalkottam az önkarma fogalmát, pontosan erre gondoltam. És ami a legjobban tetszik benne az az, hogy ez a “karma” nem tehető jóvá áldozattal, önmagunk bántásával, hiszen azzal lefelé vivő spirálba kerülsz, és még inkább “adósságot” halmozol fel magad felé. Kénytelen vagy a szeretet eszköztárához nyúlni. Elővenni a vigaszt, a valódi odafigyelést, az együttérzést, a támaszt… És ezzel megint visszajutottunk oda, hogy az élet a javadat akarja. Az “önkarma” számomra az egyik legtisztább kép arról, hogyan bánjak jobban magammal.

Mindig azt tapasztalom, hogy az élet beszél hozzánk. Mivel az önszeretet alapú élethez még nem igazán vannak mintáink, fontos, hogy odafigyeljünk arra, mi történik bennünk, és ezek hatására mi szabadul el bennünk, legyen az bármilyen logikátlan, vagy más, mint amit vártunk. Úttörők vagyunk abban, hogy lehet másképp élni, hogy megadva magunknak a tiszteletet, elő tudjuk segíteni, hogy több tisztelet legyen a világban. Hogy a valódi odafigyeléssel és gyengédséggel kölcsönösségen alapuló kapcsolataink lehetnek. Megvalósíthatatlannak tűnik ez az ideális, szép világ? Talán most még nagyon kicsi, gyerekcipőben járunk, ami már sokszor szorít. A te részed ugyanolyan fontos, és ugyanannyira számít ebben, mint bárki másé.

Az életed beszél hozzád. Segíteni szeretne. Közelebb akar vinni magadhoz. Meg akarja mutatni, hogy szükség van megújulásra, más választásokra, de még inkább befelé figyelésre, önszeretetre.

Az én egyik alapvető adottságom az, hogy meglátom az emberekben a szépségüket és csodájukat. Ezt használom a sminktanácsadásokon, a szövegírásban, tervezésben és egy sokkal mélyebb szinten a segítő programokban. Olyan perspektívát, biztonságos és szeretetteli teret tudok neked kínálni, amiben eddig soha nem látott szemmel tekintesz magadra. Olyan értékeidet fedezed fel, amik eddig számodra láthatatlanok voltak, pedig hatással voltak az életedre, formálták a valóságodat. LáV

szia@azattores.hu